Péntek reggel, az utolsó osztályfőnöki óra után a gyermekek - akik nem szeretik, ha annak nevezik őket - énekelve járták végig az épületet és a termeket, majd még kézenfogva sétáltak a szomszédos templomba.
10:00 órakor vette kezdetét az istentisztelettel egybekötött búcsú. A ceremóniára a tarisznyásokkal tartottak az őket tanító tanárok, az iskolatársak és a családjaik is. Az ünnep mindenkor felemelő, de Isten nevében egymásnak örülni még szebb közösségi élmény. Ilyen szeretetteljes szertartásban a tizenéveseknek utoljára lehetett részük a jól ismert falak között és a szívnek kedves társaság körében.
Az istentiszteletet Tolnay István, a Nagykárolyi Református Egyházmegye esperese vezette, a példabeszéde a gyermekek és az egybegyűltek lelkét is megérintette. Az elöljáró nem múlt időben, hanem jelen és jövő időben beszélt a tanulókhoz, hiszen itt csak egy fejezet zárult le az életük ágas-bogas történetében. A jó Isten áldását és útmutatását kérte az ünnepeltek számára és fohászt mondott értük, családjukért és a Református Gimnáziumért egyaránt.
Az igehirdetés előtt és az ünnepély közben Higyed Gyöngyi tanárnő zongorajátékának kíséretében zengtek a dalok, a tanulók és a jelenlévők együtt dicsérték az Urat.
Elek Kinga aligazgatónő vette át a szót és utoljára látta el a tanítványokat tanácsokkal, intelmekkel, a feneketlen problémák felett átemelő gondolatokkal. "Kedves nyolcadikos végzőseink! Lehet, arra a sikerreceptre vágytok, amely részletesen leírja a figyelem, az elismerés, a hírnév, a népszerűség, a siker és a hatalom algoritmusát. Higyjétek el, hogy ez az algoritmus csak a világot nyeri meg - ilyen élet üresen és lelketlenül megélt élet lenne. Mit ér az ember, ha az egész világot megnyeri is, de lelke kárt szenved? (Máté 16, 26) Én a népmesék sikerreceptjeit adnám útravalóul, hiszen ezek felülírnak minden olyan negatív kódot, mint a feladás, a lemondás. Míg dalaink sírnak, költőink vívódnak, meséinkben a kitartó hős elnyeri méltó jutalmát."
A nyolcadikosok szomorúsággal vagyes reményt, örömöt és a "köszönöm" érzését hordozták szívük felett, s ennek hangot adtak a műsorukban és a beszédükben. Az együtt átélt izgalmak, élmények melengetik át emlékezetüket, a hála emeli fel tekintetüket tanáraikra és szüleikre. Énekük, szavalataik és prózai mondanivalójuk négy évnyi tehetségük és szorgalmuk bizonyságtételeként csengett. A közönség taps helyett, a refis hagyománoknak megfelelően, kopogással üdvözölte a produkciókat.
A Biblia átadásának momentuma következett. A ballagók átnyújtották a Szentírást az őket követőknek, s átruházták az ezzel járó örömöket és megpróbáltatásokat egyaránt. A fiatalabbak megköszönték a példamutatást és az addigi segítséget, s ígérték, gondját viselik a szent könyvnek és vállalják a feladatokkal járó felelősséget.
Az osztályfőnök, Lovász Erzsébet szólt a gyermekeihez pár szót. A szeretet, a gondviselés könnycseppei kísérték a mondatokat. A fiatal felnőttek csendben, meghatottan figyelték az oszit. A tanárnő azt kívánta az ijfai számára, hogy a Református Gimnáziumra, mint a Pál utcai fiúk grundjára, úgy gondoljanak, hisz itt váltak családdá és itt tanulták meg, hogy jóban és rosszban is együvé tartoznak. Ugyan itt váltak fiatal felnőtté, együtt. S ezen az alkalmon, mikor a kezeik elengedik egymást, Lovász Erzsébet az Úr áldását és gondviselését kérte a tanítványai számára.
A díjátadó alkalmával nem csak a jó tanulókat, hanem a versenyzőket, a sportolókat és az extrakurrikuláris tevékenységekben résztvevő szorgalmas diákokat is oklevélben részesítették. Az évfolyam első négy tanulója: I. Simion Ádám, II. Frei Barbara, III. Ary Dávid és Gyulai Barbara.
Az osztály még egyszer egymásba kapaszkodott, s énekelve ballagott ki a Láncos templom ajtaján. Ott elváltak egymástól, s ki-ki csatlakozott a családja ünneplő köréhez. A diákok szeptembertől szétszélednek, de a boldog refis évek szeretettel töltik meg szíveiket. A viszont látásra!